Hasznos percek

                                               Duna és Pest látképe

Budapest – Budai vár

A tatárjárás után IV. Béla a budai várhegyen erdővárost építetett. A tornyokkal erősített várfalak a hegy peremvonalán épültek fel. Nagy Lajos a Várhegy déli részén építette fel a királyi várat. Zsigmond új palotákkal bővítette azt. Mátyás a XV. század második felében a gótikus palotát késő gótikus-reneszánsz stílusban építette át. 1526-ban törökök elfoglalták, de nemsokára elvonultak. 1527-41 között I. Ferdinánd és Szapolyai felváltva birtokolták, Szapolyai János bástyákkal és rondellákkal erősítette meg a várost és a királyi palotát. 1514-ben a törökök csellel foglalták el, és magyarországi tartományuk központjává tették. Több sikertelen kísérlet után az egyesült keresztény seregek 1686-ban foglalták vissza. Az ostrom alatt a palota csaknem teljesen elpusztult. A XVIII. század elején a II. Károly emelete a kisebb palotát a század végén Mária Terézia barokk stílusban kibővítette. 1848-49-ben a magyarok, majd a Habsburgok foglalták el a várat. A XIX. század végén a palotát a mai alakjára bővítették. A második világháborúban a királyi palota teljesen leégett, a háború után újjáépítették és kulturális központtá tették. A palotában működik a Magyar Nemzeti Galéria, a Budapesti Történeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár.  1986 óta a Világörökség része.

Bogarak                                

szarvasbogár

A bogarak között vannak szabad szemmel nem látható parányok és főleg a trópusokon – akadnak nagytermetű képviselőik is. Többnyire kemény kitinvázuk van, ilyen a legtöbb faj elülső szárnypárja is, melynek feladata, hogy nyugalmi állapotban rendszerint redőkbe hajtott hártyás szárnyat védje a sérüléstől. Vannak ragadozó bogarak és vannak növényevők, az utóbbiak között sok kártevő is akad. A lárvák alakja különböző. Azok, amelyek a fák belsejében fejlődnek, fehérek, nem látnak, testük lágy, néha hiányoznak a lábaik is. A szabadon mozgó lárvák ezzel szemben kitinpáncéllal rendelkeznek, szaladni is tudnak, vannak közöttük ragadozók, melyek üldözik a zsákmányukat. A Földön eddig több mint 350 000 bogárfajt írtak le, képviselőik minden élőhelyet benépesítenek. A megismert fajok száma évről évre nő, elsősorban a trópusokon nagyon sok újdonság kerül elő. A bogarak már nagyon régóta léteznek, életpályájukat a tudósok körülbelül 230-250 millió évre becsülik.

Nem hagynád végre abba?

Mindannyian jól ismerjük a házasságok mindennapjait, megkeserítő sok zsörtölődést és szemrehányást. Gyakran már meg sem halljuk, vagy beletörődve fogadjuk – e nélkül nyilván nincs házasság.

Előfordul, hogy a sok apró panasz, zsémbelődés, veszekedés általános elégedetlenséget fejez ki. Amíg a partnerek meg nem beszélik a zsörtölődés mögött rejlő problémákat, addig mindig újra hajba kapnak.

Ha a kapcsolatban felmerülő szexuális, pénzügyi vagy bármilyen más zavarokat elfojtják, és nem beszélik meg, sokkal türelmetlenebbül fogadják a sok apró bosszúságot, amelyet a mindennapi együttélés magával hozhat. Ilyenkor csak egyetlen mondat segít: „Úgy veszem észre, mostanában sokat veszekszünk mindenféle apróságokon, te még nem vetted észre?

Fontos, hogy ne támadjuk meg rögtön a partnert, hanem adjunk rá módot, hogy elmondja gondolatait érzéseit. Így megtudhatjuk, milyen nehézségek rejlenek örökös zsörtölődése mögött. És önmagunkat is kérdezzük meg: mi tesz olyan elégedetlenné, hogy folyton morgok valamiért?

Képzeljük csak el: van egy férfi, aki hangosan csörömpölve keveri meg a kávéját, a késsel és villával csikorgatja a tányért, tele szájjal beszél, cuppogva piszkálja a fogát. Amikor levetkőzik, szanaszét szórja ingét, gatyáját és zokniját a lakásban. Fürdés után sohasem mossa ki a kádat, és reggel mindig ott vannak a hajszálai a mosdóban.

Vagy van egy asszony, aki egyszerűen képtelen megszokni, hogy a szekrényajtót becsukja, a fogpasztás tubusra visszacsavarja a kupakot, eloltsa maga után a villanyt, vagy visszategye a helyére a holmit, amit elővett.

Mindezek miatt naponta veszekszenek a házastársak. Ifjú házas korukban még nem veszekedtek, mert akkor mind a ketten szerelmesek voltak, és észre sem vették a másik apró hibáit. Most viszont dühösek és elkeseredettek, mert egyszerűen képtelenek megérteni, miért nem hagy fel házastársuk idegtépő szokásaival. Mindkettő úgy érzi: ha a másik ennyit nem tud megtenni érte, nyilván nem törődik vele, talán már nem is szereti. Így aztán nem is igyekszik párjának kedvére tenni. Pedig ésszerűbb lenne, ha ki-ki maga próbálna először javulni. Ha a partner észe veszi, hogy társa igyekszik szabadulni valamelyik bosszantó szokásától, ő is inkább rászánja magát.

Minden embernek megvannak a maga szokásai, tulajdonságai, és a szoros együttélés mindig némi feszültséggel jár. Az a legjobb, ha mimnél előbb szóba hozzák, ami valamelyiket idegesíti.

Nem mindegy azonban, hogy milyen hangon hozzák szóba. A szokásos „Nem tudnád végre abbahagyni?!” Helyett ilyesfélét tanácsolnék: „Van egy problémám, amiről beszélni szeretnék veled. Mindig bosszankodom, mikor ezt vagy amazt csinálod. Egyszerűen idegesít. Mit tehetnénk? Tudnál ezen valahogy segíteni?

Fontos, hogy ne azzal kezdjük: „Te vagy a hibás, neked kell megváltoznod!” A támadásra a másik nyomban visszavág, és kezdődik a csetepaté.

Mondjuk inkább: „Megpróbáltam hozzászokni, de nem sikerült. Nem tudnál tenni valamit?” Így a partnernek módja van rá, hogy kényszer nélkül jóakaratból változtasson magatartásán.

A nyugodt beszélgetés lehetővé teszi, hogy mindkét fél számára elfogadható megoldás szülessen. Azt is mondhatjuk: „Én igyekezni fogok leszokni erről meg erről. De nem tudnál te meg amarról leszokni?”

Ne várjunk túl sokáig az ilyen kéréssel. Ha akkor hozzuk elő, amikor már túl sokat veszekedtünk az ügyön, a partner megint csak szemrehányásra számít.

Ha a beszélgetés sem segít, és a partner nem tud felhagyni idegesítő szokásával, gondoljuk meg, mit tehetnék, hogy ez ne idegesítsen ennyire? Nem feltétlenül rosszindulat a partner részéről, ha mégsem változik meg. Talán amúgy is fáradt, nem is fiatal már, nem tud mindenben a mi tetszésünkhöz alkalmazkodni. Vagy talán mi vagyunk túl érzékenyek: talán az a megoldás, hogy ezen túl nem bosszankodunk minden apróságon.

Minden embernek vannak gyengéi. Sokszor nehéz a mindennapos együttélés egy másik emberrel. Nem könnyű elviselni a partner eltérő viselkedését, szokásait. De türelem nélkül nincs együttélés. Örökös veszekedéssel, zsörtölődéssel pedig biztosan nem változtatjuk meg partnerünket.

Az asszonyi hűségről…

 Írta: Bókay János

Az asszonyi hűségről különvéleményem van, amellyel élesen szembeállok – tudom – a modern irodalom és modern társadalom közfelfogásával. Megkockáztatva az ódivatúság és naivitás látszatát, hittel vallom: a nő alaptermészete a hűség, s nincs csodálatosabb csoda a világon, mint a nő szerelme.

Ne mosolyogjanak, kérem fölényesen. A fölényes én lehetek. Nem az a tapasztalt férfi, aki a nők hűtlenségéről szerzett egynémely nem éppen épületes és ránézve cseppet sem dicsőséges tapasztalatot. Mert hűtlen asszony sok van, talán több is, mint hűséges, és könnyen rájuk akadhat bárki, hiszen szinte kínálkoznak egy kis analízisre. Szívesen modellt állnak a művésznek és dilettánsnak – bár kicsit egyforma valamennyi. A nagy élmény, a nagy tapasztalat, amely a női lélek hamisítatlan ösztöneinek megismerésére vezet: az asszonyi hűséggel való találkozás, nem azért, mert ritka, mert kivétel, hanem azért, mert szép és csodálatos, mint az élet valamilyen ősi fenntartó ereje.

A nőt nem kényszerítik hűségre, mert nem is lehet kényszeríteni rá. Szinte azt mondhatnám: a nőt hűtlenségre kényszerítik, - belehajtják a férfiak, akik nem ismerik a nő szerelmének hallatlan értékét.

Hallgassanak meg egy történetet, amelynek skizzszerűen felvázolt jeleneteit végigéltem. A férfi és az asszony is barátom volt. Nem jellemzem őket: átlagemberek. Láttam a szerelmük ébredését, virágzását, és azután is a közelükben voltam.

Végigéltem a harcukat, amely válásukat megelőzte. A férfi szabadulni akart az asszonytól, akit megunt. Az asszony pedig balgán – a szerelmes nő balgaságával és csodaváró optimizmusával – meg akarta tartani a férjét.  Persze nem sikerült.

Végre megegyeztek, hogy „barátságban elválnak”. (Rettenetes, hazug, cinikus kifejezés, bamba, üres frázis, amellyel kultúrájukat, jólneveltségüket akarják bizonyítani az átlagemberek. Lehet ott barátság, ahol szerelem volt valamikor?)

A végjelenetre jöttem. A lakás már félig üres volt. Az asszony összetörten, csüggedten ült egy ládán s meredt szemei lassan követték az ide-oda ugráló, parancsokat osztogató férfit. „Ezt a szekrényt az első teherautóra, azt a képet a másodikra”, utasította harsányan a felgyürkőzött, izzadó, szipkáló szállítómunkásokat. Közben-közben cudar nagyleküséggel odafordult az asszonyhoz: - Te, kell ez neked? Ha akarod…

Az asszony nem felelt neki. Csak nézte dermedten tágra nyílt szememmel, tekintetében eszméletlen gyász, de ami szánalmasabb volt: adoráció – imádat ez iránt a férfi iránt. Egy-egy kérdésre mintegy fájdalomtól összehúzódó görcsben megszorította kezemet jéghideg kezével. Arcán a kétségbeesés halálos maszkja, de az ajka körül mégis valamilyen szende félmosoly, várakozó bizakodás. Remélt valamit. Hónapokig tartó kíméletlen marakodások után, azután hogy százszor is hallotta, nem kell a férfinak: remélt, csodára várt. Azt várta, tudom – oly egyszerű volt belátni -, hogy az utolsó pillanatban, a materiális elválásnál mégis meghőköl, feleszmél, megjózanodik a férfi, hogy megkövesedett lelkében megmozdul valami, a múlt eléje toppan, az együttes emlékek feljajdulnak benne, s leborul előtte, ölébe rejti arcát: „Asszonyom, bocsáss meg.

Ehelyett azonban: „Isten veled… Légy okos… Próbálj új életet kezdeni… hiszen még fiatal vagy… No, semmi érzékenykedés… megígéred… Élj boldogul!” Ah, komisz férfifölény, lelketlen pökkehendiség!

Némán álltam az asszony mellett az üres lakásban. Olyan mozdulatlan távoli, apatikus volt, hogy féltem. Csak percek multán mertem megzavarni. „Gyerünk,”, mondtam halkan, és átkaroltam, hogy felsegítsem. Tragikus erővel tört ki belőle a panasz: „Egy szava sem volt hozzám!...”

Naponta feljártam hozzá, új lakásába, amelyen már elömlött a magányos nő illata. Rendszerint –az első napokban – a pamlagon feküdt, erőtlenül, sápadtan, megszépülve fájdalmában. Meséltem neki össze-vissza, hazug élénkséggel, belopva hozzá az élet mozgalmát, tarkaságát, amelytől elzárta magát. Figyelte szavaimat, ideges türelmetlenséggel, de csak azt figyelte bennük, hogy mikor fordulnak végre-valahára arra a témára, ami egyedül érdekli, amiről ő, a megvetett asszony nem kezdhet el beszélni, de amit egyedül vár tőlem: mit csinál a férfi, aki elhagyta? Sohasem akartam beszélni róla, de végeredményben, szánalomból, mindig megtettem. Csaknem boldog volt ilyenkor. Ezer kérdéssel ostromolt. Egy-egy szónál elpirult, mint a romantikus kislány, aki imádottjáról hall. És ilyeneket mondott

 - Mit csinál nélkülem? … Hiszen olyan gyámoltalan szegény… Te őt nem ismered… nem tud támasz nélkül élni… Meglásd, egyszer majd ráeszmél… Egy pillanatra sem adta fel a reményt, hogy visszatér hozzá. Akármit is mondtam, megvetett kishitűségemért.

A telefon ott állt a pamlaga mellett. És valahányszor megszólalt, friss reménykedő mozdulattal, várakozó arccal vette le a kagylót, s mielőtt beleszólt volna, mély lélegzetet vett – mindig azt hitte: ő beszél. Pedig a férfi egyetlenegyszer sem hívta fel, nem látogatta meg soha és születésnapjáról is megfeledkezett. Mégis tovább remélt. Egyszer hónapok múlva, arról kellett értesítenem, hogy a férfi megnősült. Azt hittem, ez kigyógyítja. Percekig riadtan, némán nézett rám, éreztem tekintetében a gyanút, hogy hazudok, de aztán: - Szegény… A bestia!... Hogy meg fogja kínozni. Elválik… tudom… rövidesen.

Ezúttal igaza volt: a férfi rövidesen elvált. Amikor ezt hírül hoztam neki, szinte diadalmasan mondta: - Ugye-e megjósoltam!

S e naptól fogva még erőseben bizakodott. A sors galád tréfákkal tud kiengesztelni: Évek múltak el, amikor a férfi szerencsétlenül járt egy utókarambolnál: szétzúzta egyik lábát. A lábat amputálni kellett: hetekig feküdt válságos állapotban. Az asszony nem várta meg tanácsomat, hanem berohant a kórházba, hogy ápolja a férfit, aki eltaszította magától.

A férfi életbemaradt. És újra elvette az asszonyt. Nem jártam többet hozzájuk. Nem. De hallottam a férfiról, hogy zsarnok, kíméletlen, fölényes asszonyával, ápoltatja, kiszolgáltatja magát: fél lábbal is olyan maradt, mint amilyen kettővel volt.

Társaságban találkoztam az asszonnyal. Mosolygós és friss volt. Szebb volt, mint valaha. Nem akartam vele négyszemközt maradni, de félrevont egy sarokba. Gúnyolódó fölénnyel mondta, boldogságtól sugárzóan: - Kinek volt igaza?...  Mindig, tudtam, hogy visszatér hozzám…  hogy csak engem szeret!

Szükség van-e fehérneműre?

Természetesen igen, főleg higiéniai szempontból, hisz ellentétben a felsőruhával,, az alsó könnyen mosható, így a testtel közvetlenül érintkező textília mindig friss és tiszta lehet. Az antik rómaiak már akkor viseltek a tógájuk, tunikájuk alatt amolyan ingfélét, amikor még sem az alsó-, sem a felső nadrágot nem ismerték. A mai értelemben vett fehérnemű őse a középkorban kezdett elterjedni, és sok évszázados megpróbáltatások után a XVIII. században vált általánossá Európában. A múlt század végén azután divatba jöttek a modern utódaikhoz mindinkább hasonlító batixt és selyem alsóneműk, az első világháború után pedig műselyemből készültek. A XVIII. században még az alsószoknyára adtak a legtöbbet, mivel azt tartották a nőiesség jelképének. Hálóing, pontosabban „ágyba való” ing a késői középkorban készült először. Addig meztelenül vagy nappali ingben aludtak az emberek. A háziköntös és a pongyola a XVIII-XIX században kezdett tért hódítani, amikor az utcai ruhák olyan merevek és bonyolultak voltak, hogy otthon egyszerűen lehetetlen volt bennük kényelmesen mozogni. Korunk alsói persze már meg sem érdemlik a fehérnemű nevet, hiszen többnyire nem fehérek, hanem szinesek.

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat